Véletlenek vígjátéka 7. Fejezet

Másnap reggel a megszokott módon keltem fel. Nem volt semmi szokatlan. Kidörzsöltem az álmot a szemeimből és a fürdőszobába vonultam. Az ajtót becsuktam magam után és odaálltam a csaphoz fogat mosni. Eddig sem történt semmi. Elkezdtem vetkőzni, hogy zuhanyozhassak, mikor egyszer csak Ethan benyitott egy csepp kopogás nélkül én pedig ott álltam előtte egy szál fehérneműben. Felé dobtam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat és az ajtó felé hajítottam, ahogy csak az erőmből kitelt.
- Menj már ki az istenit! - kiáltottam rá. - Te nem ismered azt a normát, hogy kopogás?!
- Ne dühöngj már kora reggel! Megfájdul a fejem! - válaszolta nyűgösen. - Siess már, én is sorra akarok kerülni.

Na, ez az amit nem kalkuláltam a terveimbe... Ennyit a reggeli hosszas fészkelődéseimről. Eddig szépen nyugodtan, a saját lassú kis tempómban készülődhettem, mostantól pedig kapkodhatok, mert a királyfinak nincs ínyére a várakozás. Remek! Attól meg még inkább felment bennem a pumpa, hogy még neki állt feljebb. Mindenesetre kulcsra zártam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam. ég jó, hogy bevittem magammal az aznapi öltözetem és fel tudtam mit kapni magamra. Egy sima zöld feszülős póló volt és a fekete, rövid farmernadrágom. A hajamba kötöttem egy zöld szalagot, hajpántként. Nyitottam volna az ajtót, de nem tudtam, azt viszont kapásból, hogy ki miatt.
- Et, állj el az ajtóból - kértem.
- És ha nem?
- Akkor nem készülsz el - vágtam vissza.

Hallottam, hogy mozgolódott. Sikerült kijönnöm a fürdőből és anyumék szobájához mentem. Bekopogtam és benyitottam. Enyhe fény volt a szobában, épp annyi, hogy lássam anyu most ébredt fel. Bólintott, ami azt jelezte, hogy mindjárt készülődik. Már 7:40 volt. Szuper, még el is késünk - gondoltam magamban. Hallottam, hogy a fürdőszobában még mindig folyik a víz, így dörömböltem az ajtón.
- Ajánlom, hogy kapkodd magad, mert már így is tuti késünk!

Választ nem kaptam, de a csapot elzárta. Anyu is kikecmergett a konyhába lefőzte a kávéját és visszament öltözni. Mire mindegyikünk kész lett már lassan nyolc óra lett. Beugrottunk anya kocsijába és elindultunk végre az iskola felé. Az út csendben telt. Et végig vagy ásítozott, vagy az ablakon bámult kifelé. Nem mintha én mást csináltam volna. Az iskolához érve gyorsan kipattantam és nyomtam két puszit anyukám arcára és elköszöntem. Ethan pedig csak simán köszönt. Én villámsebességgel mentem a cuccaimért és siettem az órámra, ami irodalom volt. Bármennyire is szeretett a tanár, azt nem kedvelte, ha valaki késett az órájáról. Kopogtam, majd benyitottam. Halál csönd és hulla szag. Körülbelül ezzel tudtam volna jellemezni az osztályt. Mindenki engem figyelt, illetve a tanárnő reakcióját.
- Mrs. Deen. Remélem szép hosszan meg tudja fogalmazni a késésének okát - mondta igencsak választékosan. - Üljön a helyére, vegyen elő egy lapot és kérem, írja le. Osztályozni fogom annak mérten, hogy mennyire elfogadható indok.
- Igenis, Tanárnő - feleltem és odakullogtam a padomhoz.

A fogalmazásnak 2 oldalasnak kellett lennie. Majdnem az óra végéig körmöltem. Nagyon reméltem, hogy el fogja fogadni. Mikor befejeztem leraktam a tanári asztalra és visszaültem. Épp a Rómeó és Júliát vettük. Nekem nagyon tetszett a darab, mert megnéztük egy héttel ezelőtt színházban. Igazából 2 nappal ezelőtt a filmet is megnéztük és elvileg a mai változatát is meg fogjuk valamikor nézni. Mrs. Michaels nagyon lelkes volt, ha ilyen tananyagrészhez értünk. Bár mi is szerettük, mert akkor legalább 3 hétig nem haladtunk az anyaggal csak filmet néztünk és egyszer-kétszer jegyzeteltünk és megbeszéltük a látottakat, hogy mik voltak a különbségek.

Óra végén Sydney állt az asztalomhoz és kérdőn nézett rám. Szörnyen jól nézett ki. Egy nagyon vékony anyagú pólót viselt, aminek a hátán ki volt szaggatva egy kereszt. A felső kékes-fehér színű, míg a nadrágja nagyon sötét kék volt. Ezekhez pedig egy fehér topánkát hordott. Csinos volt, mint mindig.
- Hát veled meg mi történt? Még sose késtél! - kért számon.
- Áhhh... Ne is mondd! Tököm ki van Ethan-nel!
- Öhmmm... oké. Mégis hogy jön ide Ethan? Milyen Ethan? - kérdezte összeráncolt homlokkal, mert nagyon nem értette, hogy mi a helyzet.
- A Monroe! Ki más?
- Beszélj már érthetően! - rivallt rám. - Mi vagyok én kódfejtő?
- Jó-jó - nevettem el magam. - Ethan apja az én anyámmal kavar - Sysdney már itt nagyot nézett - és tegnap arra értem haza, hogy Et ott pakolászik az előszobába és a húgicájának nevezve köszöntött - foglaltam össze a lehető legrövidebben a történteket.

Syd álla leesett. Pont Monroe volt majdnem az egyetlen srác, aki még csak nem is tetszett neki. Mindig is utálta, mert minden csaj ráakaszkodott. Pedig belegondolva baromi jól néznének ki együtt. Egész szünetben a tegnap estéről dumáltunk. Még a homlokpuszit is elmeséltem, amire a reakciója az volt, hogy milyen édes. Ez hülye? Mi az, hogy édes?! Ha bele gondolunk lehet, hogy a végén még hivatalosan is testvérek leszünk és akkor már rohadtul nem cuki meg édes. Beszélgetésünket a csengő félbeszakította, így Sydney a helyére csusszant.

A nyelvóra unalmasan telt. Angol tagozatos osztály révén rengeteg nyelvi óránk volt. Nem sok új dolgot vettünk, inkább csak szavakat. Iszonyatosan lassan telt, de mikor csöngettek mindenki hirtelen erőre kapott. Én kimentem mosdóba. Direkt a legfelső emeletihez indultam, mert ott szoktak a legkevesebben lenni. Mikor odaértem tényleg kevesen voltak. Elvégeztem a dolgom és épp a kezemet és arcomat mostam mikor belépett az ajtón egy csapat cicababa. Magamban elfintorodtam és megindultam a kijárat felé. Már majdnem kiértem, mikor az egyik csaj, aki legelöl volt, belém nem jött vállal. Villámokat szóró szemmel meredtem rá. Nem állt szándékomban veszekedést kezdeményezni, de ők kényszerítettek. Szembefordultam a fő cafkával és csípőre tettem a kezem.
- Bajod van édesem? - kérdeztem a legkevésbé kedvesen.
- Hát... Most, hogy kérdezed, van! - kezdte. - Mégis mit akarsz te Ethan-től?
- Óhhh... Szóval erről van szó! Bántja a szemeteket, hogy nem érdeklik a sablonok? - röhögtem el magam.

Hirtelen egy baromi nagy csattanást éreztem. Zsibbadt az arcom. Az a szemét lotyó pofon vágott. Nevetett. Kezemet az égő arcomhoz emeltem és felszisszentem a fájdalomtól. Hogy a fenébe tudott ez ekkorát ütni? Kérdeztem magamban. A kezem véres lett, de nem nagyon. A mögöttem levő tükörhöz fordultam és láttam, hogy egy csíkban felrepedt az arcom. Biztos a karmai miatt. Azokkal akár egy ember nyakát is át lehetett volna szúrni. Visszafordultam hozzá és bár külsőleg nem látszott rajtam, de roppantul bosszús voltam. Elmosolyodtam és a másodperc tört része alatt belemarkoltam a csaj derékig érő, barna hajába és a földre húztam. Olyat sikított, hogy a fülem beszakadt tőle. Felegyenesedtem és sóhajtottam egy nagyot. A luvnya még mindig a földön térdelt. Szipogott.
- Jaj, csak nem fáj? Bocsánatot kérnék, de nem mennél sokra vele - mondtam és elhagytam a mosdót.

Emberek álltak a mosdó előtt. Bizonyára a sikításra jöhettek oda. Amikor kiléptem összesúgtak. Én elmosolyodtam, már amennyire tudtam, mert fájt a sebem. Elindultam a szekrények felé és amilyen óriási szerencsém volt Et-be botlottam. Ott állt az egyik szekrénysornak dőlve. Olvasott. Próbáltam a lehető legfeltűnésmentesebben közlekedni, de még így is észrevett.
- Helló húgi! - nézett fel egy gúnyos mosollyal az arcán.
- Hjajj... Kérlek, legalább most hagyj békében - kértem nagyon nem az én stílusomban.
- Mi történt? - kérdezte. - Olyan nincs, hogy te ne szólj semmit a húg szóra.
- Semmi - mondtam felé fordulva. Basszus! Megfeledkeztem a sebről!

Természetesen rögtön kiszúrta. A könyvet letette a földre és elém lépett. Megfogta az állkapcsom és maga felé fordította a piros arcom, amitől fintorogtam, mert bizsergett az egész. Et arcáról semmit se tudtam leolvasni.
- Ki csinálta ezt? - kérdezte.
- Nem tudom, nem ismerem.
- Hogy nézett ki? - a szemembe nézett és ijesztő volt. Ez nem Ethan volt!
- Nem mindegy az?! Megütött és ennyi. Nem történt semmi komoly - mondtam nagyon halkan. Nem mertem a szemébe nézni. Még sose volt ennyire komoly.
- Mégis hogyan lenne mindegy! Valaki megütött és még nyoma is van! Ne kelljen még egyszer kérdeznem! - mondta, majd egy hatalmasat ütött a hozzá legközelebbi szekrénybe. Összerezzentem az ijedtségtől.
- Szállj már le rólam! Meg akarod verni vagy mi van? Lány volt! - kiakadtam. Hagyjon békén! Nagyon para, amit most csinált!

Megfordult és elővett egy zsebkendőt a táskájából. Széthajtotta és megint maga felé fordította az arcom. Gyengéden rátette a kendőt és az óvatosnál is óvatosabban törölte le róla a vért. Még mindig szivárgott belőle minimálisan. A szívem még mindig gyorsan vert a rémülettől és úgy éreztem a lábam is nagyon gyengén, de reszket. Ethan aggódó képpel nézett. Láttam a szemében. Sóhajtottam és a szememet forgattam.
- Nyugodj már meg egy kicsit! Jól helyben hagytam - vigyorodtam el, hogy oldjam a feszültséget.
- Mit csináltál? - tudakolta most már mosolyogva.
- Hát - nyújtottam el a szót - belemarkoltam a hajába és a földre rántottam - pislogtam jó kislány módjára.

Egyszerre tört ki belőlünk a hangos nevetés. Végre visszatért a régi Monroe. Nagyon megijedtem. Csöngettek így elbúcsúztam tőle és a szekrényemből kikapva a következő órai cuccaimat a termünkhöz rohantam. Nyelvtan volt, így egész órán lazíthattam. Az egyetlen tantárgy, amire se órán se otthon nem készültem szinte semmit. Általános iskolában külön órákra jártam a magyartanárnőhöz, mert halálosan imádtam az irodalmat és nyelvtant. Úgyhogy már nyolcadikban egy csomó dolgot tudtam, amit most vettünk. Óra felénél egyszer csak, nem tudom hogyan, de eszembe ugrott az az ötlet, hogy meg kéne néznem Et régi házát.  A bökkenő csak az volt, hogy a bicaj otthon a sufniban állt. Ekkor döbbentem rá egy másik tényre is. Hogy jutok haza? Biciklivel húsz perc az út, akkor gyalog majdnem egy óra!

Óra végén Syd és Dave egyszerre jött a padomhoz. Mindkettejüknek feltűnt a sebhely az arcomon. Sydney arcán aggodalmat láttam. Dave-en? A szemétje röhögött.
- Elvertek, Deen? Miért nem szóltál? - kérte ki magának. - Ha ott lettem volna, nem ússza meg szárazon.
- Így se sikerült neki - néztem az ördögi mosolyommal rá. - Megtéptem egy picikét - pillogtam párat.
- És még azt mered mondani, hogy nem vagy szörnyeteg?! - röhögte el magát és belecsaptam egy nagyot a tenyerébe.
- De azért, nem olyan durván bántál el vele, ugye? - kérdezte Syd.
- Te még őt félted?! - kérdeztem sértődötten. - Jól van, csak viccelek. Nem lett komolyabb baja. Kicsit picsogott és ennyi.

Akkorát csaptam Winchester kezébe, hogy a marhájának eszébe jutott, miért ne szkanderezzünk. Felálltam a székemből és rákönyököltem az asztalra. Ő is követett és elkezdtük. Nem vártam sokat ettől. Egyértelmű volt, miképp fog végződni a párbaj. Nyilvánvalóan Dave nyert. Bár nem sokon múlott, hogy nyerjek. De mivel ő boxol, így biztos voltam benne, hogy ő fog győzni. Ezután elment dicsekedni, hogy levert engem szkanderban. Ezen jót nevettem, mivel a teremben minden emberhez és csoporthoz odasettenkedett és jó hangosan benyögte, így a frászt hozta a fél osztályra.

Mivel Syd-del kettesben maradtunk odahúztam magamhoz egy széket, hogy ő is leülhessen. Felvázoltam neki, miszerint szeretném meglesni Ethan ex lakását és gondoltam, ő biztos tudja hol találom meg egyáltalán. Az első kérdése kapásból a miért nem kérdezem meg Monroe-t volt. Mégis hogy jött volna ki, ha megkérdeztem és utána eltekertem volna meglesni?! Amúgy tudta és el is árulta. Szerencsére már csak két óránk maradt hátra. Azok szintén gyorsan és unalmasan teltek. A nap végeztével a szekrényemhez mentem és a dolgaimat bevágtam a táskámba. A suli kapujánál megvártam Ethan-t és mondtam neki, hogy anya mindjárt itt lesz értük. Az utolsó szünetben felhívtam, hogy jöjjön értünk. Csendben álltunk egy darabig, mindketten a kapunak dőlve. Én tarkóra tettem a kezem Et pedig mellkasa előtt összefonta.
- Fáj még? - törte meg a csendet. A sebemet nézte.
- Nem. Csak akkor, ha piszkálom.

Ebben a minutumban érkezett meg anyu és dudált hármat. Bepattantunk két oldalról a hátsó ülésekre. A táskát a lábamhoz dobtam és elindultunk. Az autóút megint csendes volt. Az egyetlen párbeszéd köztem és anyu között zajlott. Természetesen anya is észrevette a sebet az arcomon.
- Hát veled meg mi történt? - kérdezte a visszapillantó tükröt nézve.
- Semmi különös - kezdtem - egy kis összetűzés egy lánnyal. Bár mondhatnék vadmacskát is... - viccelődtem.
- Sosem fogom megérteni, hogy lehetsz majdnem kitűnő - mondta inkább magának.

Amint hazaértünk a táskámat a szobámba repítettem és mentem is a bringámért. Tudtam, hogy hol találom azt a környéket, ahol Monroe régi háza állt. El is indultam. Csak háromnegyed órányi tekerésre volt. Azonban sose gondoltam, hogy azt fogom ott látni, ami fogadott...

Véletlenek vígjátéka 6. Fejezet

- Monroe, komolyan mondom! Húzz már innen! Mi a fenét keresel itt?

- Én is halál komolyan mondom, húgi.

- Áhhh! Megőrülök! Ne húgizz már itt nekem! - konkrétan az őrület határán voltam.

Ebben a percben lépett be anyu a szobája irányából. Mellette pedig egy számomra idegen férfi állt. Mégis mi a fészkes fene folyik itt? Csak én nem tudok semmit?! A férfi magas volt és fekete hajú, akárcsak Ethan. Anya kérdőn nézett rám. Aztán Monroe-ra pillantott.

- Kicsim, Mitchel és Ethan mától nálunk fognak lakni - közölte teljesen nyugodtan az anyám.

- Mégis miért? - kérdeztem vissza a legkevésbé sem nyugodtan.

- Mert én és Mitchel már három hónapja együtt vagyunk és úgy döntöttem, hogy ideköltöznek!

- És ezt velem nem kellett volna például megbeszélned?

- Hopp... Úgy látom elfelejtettem megemlíteni - mondta gyerekes hangon a fejét vakarászva.

- Hát remek! - motyogtam magam elé - Még annyit had kérdezzek, hol fognak aludni?

- Mitchel velem, Ethan pedig a melletted levő vendégszobában. Legyél jó, és ne veszekedj.

- Chhh... Kösz szépen - nyögtem ki és bevonultam a szobámba az ajtót pedig jó hangosan becsaptam magam után.

Hallottam ahogy anyu annak a hapsinak fogadkozik, hogy máskor nem ilyen vagyok és ne haragudjon, amiért ilyen zűr lett. Dühömben a táskát a falhoz vágtam és bedobtam magam az ágyra. A telefonom kiszedtem a zsebemből és elkezdtem üvöltetni a zenémet. Méghozzá Lana Del Rey-től a Born to Die-t. Ez volt a jelenlegi kedvencem és maximum hangerőre tettem. Leszarom, hogy mások is vannak itt. Nem érdekel! Muszáj lesz valahogy megnyugodnom és ezen csak a zene segíthetett. Mélyeket lélegeztem és próbáltam feldolgozni a történteket. A történet leegyszerűsítve: az a srác, aki miatt meghaltam csonka családban él az apjával, vagyok én, aki szintén csonka családos és mázlimra a szüleink pont egymásra találtak. Ennél nagyobb szerencsém sose lehetne! Gondoltam gúnyosan.

Még legalább öt szám ment le mire sikerült viszonylag megnyugodnom és eljutnom arra a pontra, amikor már dúdolásztam. Épp Linkin Park indult volna el, amikor kopogtak. Semmi kedvem nem volt kinyitni, ugyanis mikor bevonultam a szobába, kulcsra zártam az ajtót. Nem válaszoltam. Az illető elkezdett dörömbölni az ajtón, amiből kapásból arra következtettem, hogy Ethan áll ott. Sóhajtottam egy mélyet és minden erőmmel azon voltam, hogy ne verjem be a képét. Kinyitottam az ajtót és megtámaszkodtam a fél karommal az ajtófélfán.

- Mivel akarsz még felbosszantani? - kérdeztem most már nyugodt, nyájas hangon.

- Apáék hívnak, hogy gyere az étkezőbe.

- Egy perc csak átöltözök - néztem végig magamon, mert még mindig abba voltam, amibe hazajöttem.

Visszamentem a szobába. Az ablakhoz legközelebbi szekrényemhez léptem és kiszedtem belőle egy sötétkék rövid gatyát és egy fehér toppot. Gyorsan magamra kaptam és a konyhán átmenve beléptem az étkezőbe. Már mindhárman az asztalnál ültek. Ethan pont az én helyemre ült le. Hát miért is ne? A plafonra emeltem a pillantáson és egy nagyot sóhajtottam, majd leültem a nekem meghagyott helyre. Csend volt. Már-már idegesítően nagy csend. Ethan-re rá se néztem, végig anyut figyeltem, aki viszont kerülte a szemkontaktust. Ránéztem a férfire, ha jól emlékeztem Mitchel-re. Igen jóképű volt és jó kondiban tartotta magát. Nem csodáltam, hogy anyumnak megtetszett. Mégis zavart a tény, hogy nekem egy nyavalyás szóval sem említette. Nem bízik benne? Nem tartozik rám? Én is itt élek, hahó! Én voltam az, aki megtörte a bosszantó hallgatást.

- Szeretnék bocsánatot kérni - mondtam egy mély lélegzetvétel kíséretében. - Bunkó voltam, mikor meg sem érdemeltétek - néztem Mitchel-re és Ethan-re.

- Jaj, ne fogadkozz. Neked is igazad van. Nem tudtam, hogy Rachel nem szólt neked - anya a neve hallatára az asztalt kezdte bámulni.

- Sajnálom, kicsim! - mondta teljesen megbánva a történteket. Így haragudjak én rá valaha is? Ez nem fair!

- Jó-jó. Most már tényleg hagyjuk a dolgot. Inkább jöjjünk ki jól egymással - zártam le az ügyet egy nagy mosollyal.

Végignéztem az új "családomon" és automatikusan elvigyorodtam. Lett egy új apám és egy bátyám, amiről azért szívesen lemondanék. Sosem vágytam testvérre, maximum nálam kisebbre. Még csak az hiányzik nekem, hogy továbbra is húgicának nevezzen és atyáskodjon felettem. Fhúúú... Még a hideg is kirázott attól, hogy belegondoltam. Felálltunk és mindenki a maga dolgára ment. Et-ék a csomagjaikért indultak, mert néhány még mindig az előszobában hevert. Anyum megkért, hogy segítsek Ethan-nek a kipakolásban, így nem igazán volt más választásom. Követtem a vendégszobába, ami most már az ő szobája volt.

-Hát ezt hamar belaktad - közöltem gúnyosan, kicsit elképedve.

Körbenéztem, majd  unott fejjel fordultam felé. Az egész szoba máris tele volt plakátolva. Mindenhol poszterek. Nők, együttesek és egyéb figurák. Az ablak előtt egy fekete félig-meddig átlátszó függöny lógott. Ez eddig is itt volt? Kérdeztem magamban. Egyáltalán nem rémlett. Az ágyon szintén a fekete és szürke színek domináltak. Gondoltam magával hozott néhány dolgot. Normális hangnemben megkérdeztem, hogy mit kezdjek el pakolászni és kinyitottam a bőröndöt, amire rámutatott.

- Amúgy a ti házatokkal mi lesz? - kérdeztem rá se nézve.

- Eladtuk.

- Nem mondod?! - nyögtem ki szarkasztikusan. - De ilyen gyorsan?

- Igen. Szép ház volt - mondta elmerengve.

- Nem fog hiányozni? - kérdeztem miközben egy kupac pólót tettem be a szekrénybe.

- Dehogynem. De lett helyette egy anyám és egy húgom, szóval nem bánom annyira - közölte nevetve.

- Idefigyelj, Ethan! Ha még egyszer a húgodnak nevezel biztos az lesz az utolsó szavad az életben- fenyegettem egy... plüssel a kezemben. Na jó, ezt nem így terveztem.

Mindketten hangosan felnevettünk. Bármennyire bosszantó ez a gyerek, nem olyan rossz fej. De ha valaha is meghallom tőle azt a szót esküszöm, hogy megölöm! A pakolás további része gyorsan eltelt. Sokat beszélgettünk, mert rengeteg CD-t hozott, méghozzá olyan együttesekét és énekesekét, akiket nagyon szeretek. Rámolás közben is ezeket hallgattuk. Mire mindent az új helyére raktunk majdnem tizenegy óra lett. Kint teljesen sötét volt, csak a hold világított fényesen. Elköszöntem és a szembe levő szoba ajtajához léptem. életemben először kopogtam az ajtón, hogy bemehessek, nehogy megzavarjam őket valamiben. Anyu mondta, hogy mehetek, úgyhogy beléptem. A franciaágyon ültek. Nyomtam anyu arcára egy puszit Mitchel-től pedig elköszöntem és mindkettejüknek jó éjszakát kívántam.

Beballagtam a szobámba és fáradtan huppantam a székembe. Lábujjammal bekapcsoltam a számítógépet és az ablak felé fordultam. A csillagos eget néztem. A telefonomon halk zenét indítottam. Egy zongora darab volt a Twilight sorozatból. Nagyon megnyugtató és szép dallam. A gépem bevilágította a szobát így pizsamára öltöztem át. Gyorsan átfutottam a mail-jeimet és egyéb dolgaimat. Mivel nem élek nagy közösségi életet így ezt hamar be is fejeztem és ki is léptem mindenből. Még kétszer-háromszor meghallgattam a dalt és mivel a gyomrom jelzett, miszerint éhes és utoljára csak délután kettőkor ettem. Nem érdekelt, hogy lassacskán éjfélt üt az óra. Kimentem a konyhába és benyúltam a hűtőbe egy joghurtért. Lámpát nem oltottam, már így is kívülről fújtam, hogy mit hol találhattam. Átsétáltam az étkezőbe és a szokásos helyemre ültem le. Korom sötét volt, semmit se láttam.

- No - kezdett bele Ethan mire annyira megijedtem, hogy majdnem hátraestem a székkel.

- Neked mániád rám hozni a frászt?! - kérdeztem félig sírós, félig nevető hangon. Ő persze baromira röhögött. De nem olyan hangosan, hogy anyáék felkelhessenek rá.

Elővette a telefonját és bekapcsolta rajta az elemlámpát. Nem volt rajta felsőrész. Miért is lett volna? Alsó résznek nem láttam mit viselt, de reméltem, hogy nem csak egy boxert. Irtó jó felsőteste volt. Bármennyire is gyűlöltem néha, azaz sokszor, ránézésre egy rossz szót sem tudtam volna mondani róla. Az mondjuk más kérdés, hogy ha már ismerte őt az ember, mit is vélt róla. Én nem épp jó véleménnyel rendelkeztem. Ő is épp egy joghurtot majszolgatott, de kiflit is evett vele.

- Amúgy reggel hogyan mész suliba? - kérdeztem félrebillentett fejjel.- Nem láttam másik bicót a sufniban.

- Anyud azt mondta bevisz.

- Chhh... Bezzeg engem sose volt hajlandó - mondtam sértődötten. - Remélem akkor már engem is eldob.

- Valószínű - mondta mosolyogva és felállt.

Mivel a lámpát kinyomta közben megint sötét lett. Kellett pár másodperc mire a szemem hozzászokott a feketeséghez. Ez a pár másodperc alatt, fogalmam sincs, hogy hogyan, de Ethan elém kerüt nekem meg sikerült nekimennem. Ennél már nem is lehetnék bénább! Mégis mi van velem?! Elröhögtük magunkat és a szemeteshez indultam, ami a konyhában volt. Az egyik alsó szekrénybe volt helyezve. Lehajoltam kinyitottam és beledobtam a joghurtos poharakat, mert Et is odaadta az övét. Mikor felegyenesedtem és megfordultam ott állt mögöttem és egy puszit adott a homlokomra. Hirtelen azt se tudtam, mi történt. Ezt mégis minek kellett? Éreztem, ahogy elvörösödtem. Apámon kívül még egy pasitól se kaptam puszit! Na jó, a nagypapámtól, de az mellékes.

- Jó éjt, húgicám - mondta. Reflexszerűen rándult egyet a szemöldököm.

- A tűzzel játszol, bátyus - kezdtem. - Jó ha ezzel tisztában vagy.

Ezzel mindketten a szobánkba vonultunk és magunkra zártuk az ajtóinkat. Ledőltem az ágyra kezeimet a tarkóm alá téve néztem a plafont. Az előbb történtekre gondoltam. Morogtam egyet tehetetlenségemben. Mégis mit kezdjek vele? - kérdeztem magamban. Nem kedvelhetem! Most már főleg nem! Nem létezik, hogy beleszeressek ebbe az istencsapásába! - szögeztem le és a vékony takarómat magamra húzva eltettem magam holnapra. Nem is gondoltam arra, hogy mik történhetnek még...

Véletlenek vígjátéka 5. Fejezet

Különös volt az üres folyosón lépkedni. Hallottam a lépteimet, ahogy a csempén kopogtak. Vicces volt hallani, hogy a legtöbb osztályban üvöltözik a tanár. Miért nem tud minden diák normálisan viselkedni órán? Tudtommal tanulni járnak be, de lehet hogy én vagyok a maradi. Leugráltam a lépcsősorokon és már a bejáratnál is álltam. Köszöntem a portásnak és kiléptem a főudvarra.

Ethan rögtön felém kapta a fejét és elnevette magát. Gondolom igencsak meglepődhetett, hogy engem itt lát.
- Mi az, unalmas órád volt?- kiáltotta.
- Dehogy! Csak magányosnak tűntél és megsajnáltalak- válaszoltam én is röhögve.

Lehuppantam mellé a padra és egy mélyet lelégeztem. Imádtam a szabadban lenni. Ha tehettem otthon is mindig a kertben rajzoltam. Friss levegő, napsütés. Ennél jobb párosítás nincs is. Bár a viharokat is nagyon szerettem nézni. Főleg azt, ahol villámlott meg dörgött. Ezt meg is osztottam Ethan-nal, aki viszont nem szereti a viharokat, mert sötét van. Elkezdtünk arról beszélni, hogy még miket kedvel és mit nem. Számomra meglepő módon nem szeret focizni, így nem értettem, hogy akkor hogyan lehet, olyan jó alakja. Viszont az is kiderült, hogy videojátékozni annál jobban szeret. Az apja egy videojáték tervező cég egyik vezére így sokszor olyan játékokkal játszik, amik még meg se jelentek.

Engem ez a téma nem annyira vonzott, de türelmesen végighallgattam. Én is elmeséltem, hogy szeretek fényképezni, amin meg se lepődött, hiszen úgy találkoztunk. Utólag baromi jót nevettünk azon, ami tegnap történt. Bár azért lecsesztem, hogy odalett a telefonom, amin legalább 500 zene volt! Az egész életem! Legalább 3 évembe telt, mire azokat összegyűjtöttem! De azt mondta, hogy majd segít őket összeszedni és mutat újakat is. Így jutottunk el a zenei ízlésünkig, ami nagyon hasonló. Ő is szereti a rockot és a popot. Neki az Imagine Dragons a kedvenc együttese, amit én is nagyon szeretek és még a kedvenc számunk is ugyan az, a Battle Cry. Szokott még Hollywood Undead-et hallgatni, ami nekem az örök favorit együttesem. Minimum 25 számuk volt meg a régi telefonom. Bár tegnap este az első dolgom volt hetet összeszedni erre a telefonra.
- Amúgy hogy-hogy nem mentél haza?- kérdeztem megtörve a témát. - Minek ülsz itt, ha úgyse mész be órára?
- Otthon sincs jobb dolgom és a fater is később tudja meg azt, hogy lógtam. Vagy talán évzáróig meg se tudja- mondta vigyorogva.
- Hát~ engem anyum biztos kinyírna, ha lelógnám a napot- nevettem el magam.
- Szigorú?
- Nem, de nem szeretném kipróbálni, hogy milyen ha kiborul. Illetve én órán szoktam tanulni, hogy otthon ne kelljen olyan hülyeséggel foglalkoznom.
- Veszem észre, hogy órán tanulsz- mondta cinikusan.
- Jól van, na! Most pont doga volt és gyorsan befejeztem. Nem mintha ezt pont te kikérhetnéd rajtam, Mr. Unommagamlógjunkmeg!
- Ezt megérdemeltem- vigyorodott el ő is.
- Amúgy mondtad, hogy könyvtárba mész... Milyen könyv kell?
- Anyumnak nemsokára születésnapja lesz és szeretnék venni neki néhány Danielle Steel regényt. Gondoltam beugrok és beleolvasok néhányba és akkor felírom, hogy miket kellene megszereznem- mondtam, mire kicsöngettek.
- Gondolom a következő órát már nem töltöd velem...- mondta csalódott arccal, amin nevetnem kellett.
- Eltaláltad. A nap további része már tanulós tantárgy lesz- felálltam és nyújtottam a tenyerem.- Nem mindenkivel pacsizgatok, szóval vedd megtisztelésnek!
- Ó! Ilyen nagyra tartasz?- röhögte el magát, de belecsapott a tenyerembe.

Bementem a suliba megint előszedtem a cuccom és felmentem a termünkhöz. A nap további része unalmasan telt. Szimpla tanulás. Volt matek, irodalom, nyelvtan és földrajz is. Egyedül az utolsó óra, a földrajz tetszett, mert térképismeretet vettünk, amiből nagyon jó vagyok és szeretem is. Sajnos hamar eltelt az óra, ami részben jó is volt, mert mehettünk haza. Átlagosan 7-8 óránk volt egy héten, de csütörtökön kilenc is. Elköszöntünk a tanártól és egymástól is. Ez úgy nézett ki, hogy aki kiment a teremből üvöltött egy "Sziasztok"-ot. A nagy szeretet. Érezhető. Amúgy tényleg imádjuk egymást.

A gimiből kilépve elfordultam és a biciklitároló felé indultam el. Meglepő módon sokan jártak be bringával. Elkötöttem a sajátom, felpattantam rá és a könyvtár felé vettem az irányt. Körülbelül fél órányi tekerésre volt. Nem volt olyan rossz út. Tudom, nem szabadna, de én végig zenét hallgattam. Nagyon nem szeretem, hogy suliban nem szabad! Ha tehetném egész nap nyomatnám, még akkor is ha nem is figyelek rá. Végül nem törtnét semmi baj. Mégis mi történhetett volna? A könyvtár se a leglátogatottabb hely, ahova az autósok menni akarnának.

Kiláncoltam a bicajt és bementem a könyvtárba. Rengetegszer jártam már itt. A táskámat a ruhatárban hagytam, mert nem szerettem volna cipelni. Ahhoz képest, hogy nem valami nagy város ez, hatalmas könyvtárral rendelkezik. 3 szintnyi könyv, újság és térkép. Természetesen könyvből volt a legtöbb, de sok magazint és folyóiratot lehetett fellelni. Körülbelül négyzet alaprajzú hely volt. Minden oldalon volt lépcső a fel- és lemenetelhez. Mivel ez egy nyilvános könyvtár volt, így nem kellett fizetni az itt tartózkodásért és teljesen ingyen lehetett olvasni, ameddig csak akart az ember. Megszámlálhatatlanszor töltöttem már itt az egész hétvégémet. Általában összegyűjtöttem 2-3 könyvet és addig el se mentem míg be nem fejeztem azokat. Sok asztal volt, így kényelmesen el lehetett helyezkedni a könyvekkel. Minimum száz ülőhely volt. A székek ki voltak párnázva, nem az a sima, rozoga faszékeken lehetett ülni. A plafon közepéről egy óriási csillár lógott le a második szintig. Gyönyörűen nézett ki és tényleg hatalmas volt. Lentről nézve én 3 méter átmérőjűre saccoltam és kb. ugyanilyen magasnak. Persze több kis csillár is függött fentről. Az eldugottabb asztaloknál pedig külön asztali lámpák voltak.

Hamar megtaláltam a Daniele Steel könyveket. Régebben már én is akartam azt olvasni, de végül mindig találtam valami jobbat. Magamhoz vettem 5 regényt és kerestem egy szabad asztalt. Először elolvastam az összes tartalmát és így jutottam odáig, hogy 3 könyv közül kellett választanom. A Hatalmi játszma című könyvvel kezdtem. Nekem az első 15-20 oldal után nem nyerte el a tetszésem. A tartalomleírás érdekesebb volt. De ha beleszámítom, hogy ez az én véleményem, akkor szerintem anyunak tetszeni fog, Szereti az ilyen típusú könyveket, amikben a történet eleje irtó lassú. A második könyv viszont borzasztóan tetszett. Az az Árulás volt. Fhúúú... Már az ismertető alapján beleszerettem és mondtam magamban, hogy nekem ez kell. Annyira belemerültem, hogy elolvastam a 70. oldalig, amikor az órámra pillantottam. 17:15. Kint még nagyon világos volt, így nem tűnt fel, hogy már ennyi ideje olvastam. Gyorsan félretettem a könyvet és a harmadik könyvet lapoztam fel. A Biztos menedék is kifejezetten jónak tűnt a leírás alapján. Érdekes a története. Egy kislány, aki elvesztette az apját és testvérét. Egy nap, egy idegen férfivel találkozik. Alapjában véve fura történet, de izgalmasnak tűnt, így nem is fordítottam sok időt az olvasásra, hanem felírtam ezt a 3 címet és visszavittem a könyveket a helyükre.

Kikértem a táskám a ruhatárból, elköszöntem és indultam is a könyvesboltba. Szerencsére az nem volt messze. Csak 10 percnyi biciklizésre. Habár pont az ellenkező irányba, mint ahogy haza kellett volna mennem. Mikor odaértem szerencsére még nyitva találtam. Fél óra kellett a záráshoz. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a könyvetek és mentem is a kasszához. Hálistennek mindegyiket megtaláltam, így nem kellett máshova bóklásznom a beszerzésükhöz. Fizettem és már indultam is volna. Csakhogy általános iskolás osztálytársam beugrott elém. Akkor költöztünk ide, mikor még általánosba jártam. Akkor derült ki számomra, hogy voltak osztálytársaim, akik itt laktak. Köztük például Elena, akivel nagyon jóban voltunk és néha még manapság is találkozunk.
- Szia, Alexis!- köszönt hihetetlenül vidáman.
- Helló!- mondtam én és jó erősen magamhoz szorítottam.

Elena hosszú, göndör, barna hajú lány. Nem cicababa, de ad a külsejére. Nagyon sportos, régen mindig együtt kosaraztunk és röplabdáztunk. Tudtommal sportos szakközépiskolába ment továbbtanulni is. Elmesélte, hogy most nagyon jól tanul és az osztálytársai nagyon hülyék. Azonban nem jó értelemben. Teljesen darabokban volt az osztály és nem hajlandóak beszélni egymással. Elena próbált több csoport felé nyitni, ez néhol sikerült, néhol pedig nem. A fiúkkal jó viszonyt ápolt. Hát persze, hisz ő is igen fiúsan tud viselkedni. Megvolt a saját kis csoportja, akikkel irtó jó viszonyban volt elmondása szerint. Meséltem neki én is. Sokat nevettünk és jól esett valakivel a régiek közül találkozni. Már legalább két hete nem beszéltem vele. Közben leültünk a bolt melletti padok egyikére. Még jó sokáig beszélgettünk, mert kezdett lemenni a nap. Megöleltem és elköszöntem.

Már jóval elmúlt hat óra, inkább a héthez volt közel. Gondoltam, ha már úgyis útba esik, akkor megállok a tónál kicsit gyönyörködni és szívni egy kis tavi levegőt. A biciklimet ledöntöttem a fűbe és leültem a stég szélére. Lábamat pedig kilógattam a korláton túlra. Én azért a korláton belül ültem, nehogy valaki megint félreértsen. Eldobtam magam és hátradőlve lefeküdtem. Néztem az elsuhanó felhőket és alakzatokat próbáltam kihozni belőlük. Láttam nyuszit, virágot és ormányos kutyát is. Lecsuktam a szemem és mély lélegzeteket vettem. Annak ellenére, hogy már lefelé ment a nap, nagyon világos volt. Minden narancssárga színben úszott. A tó, a fák, a egész környék. A víz tükörsima volt. Annyi időt feküdtem ott, hogy lassacskán már nyolc óra lett így hazafelé vettem az irányt, de most már véglegesen.

Mikor kinyitottam a kaput fura dolgot vettem észre. A hátsó udvarban volt egy fekete színű Suzuki Swift. Fogalmam nem volt, hogy kié, mert az ismeretségi körünkben senkinek sem volt ilyen autója. Nem foglalkoztam vele sokáig, hátratoltam a biciklit a sufniba betettem és bezártam az ajtót. Gondoltam anyunak jött valamilyen munkatársa vagy egy új ismerőse. Felmentem a bejárati lépcsőn és mikor benyitottam az előbbinél is furcsább látvány fogadott. Az előszobában telis-tele mindenhol bőröndök és táskák hevertek.
- Megjöttem!- kiáltottam anyunak.

Nem kaptam választ. Próbáltam átlépni az első táskát mikor egy idegen alakot pillantottam meg. Magas volt és vékony. Az arcát nem láttam, mert hozzám képest oldalra fordult és kapucni volt a fején. Néhány kilógó fekete tincset vettem csak észre. Kérdőn néztem rá egy darabig, mert az egyik bőröndben kezdett matatni és széthajigálni belőle a dolgokat.
- Helló!- köszöntem először én, hogy felhívjam magamra a figyelmét.- Mégis ki vagy te?- kérdeztem.
- Cső!- köszönt vissza egy ismerős hang.

Teljesen lefagytam. Ez a hang nagyon ismerős volt, de az istennek se jutott az eszembe, hogy kihez kapcsolhattam volna. Az biztos, hogy fiú volt. Az illető felém fordult és egy világ dölt össze bennem a másodperc tört része alatt. Életemben nem hittem volna, hogy pont Ő lesz a házamba. Mégis mi a fenét csinál itt?
- Mégis mi a jó édes nyavalyát keresel itt? Húzz el azonnal vagy nem tudom mit csinálok!- kiáltottam rá teljesen meglepődve és kiakadva.
- Nyugi van! Mostantól én leszek a bátyókád, húgi- mondta a gúnyosnál is gúnyosabban, bennem pedig a maradék kis világ is összetört. Milyen hugicáról hablatyol ez?

Véletlenek vígjátéka 4. Fejezet

- Ne bambulj már, hanem szedd a lábad és gyere!

Kizökkentem és felpattantam. Egy teniszlabda elől sikeresen elhajolva az ajtóhoz értem. Ethan ott állt szemben a falnak dőlve, lábát felhúzva és a falnak nyomva a talpát. A kezében egy kemény borítós könyvet tartott. Egy sima fehér rövid ujjúba és egy fekete térdnadrágban volt. Egyenesen rám bámult. A könyvét letette a párkányra.
- Helló!- köszönt először ő.
- Szia! Mit akarsz?
- Egy kicsit kedvesebb is lehetnél... Ez nem cuki.
- Még is kit érdekel az? Tegnap egy szó nélkül elmentél és reméltem, hogy eszedbe se jut megkeresni engem azok után.
- Te mondtad, hogy kvittek vagyunk. Ne légy már ilyen feszült!
- Na jó, ha csak ezért jöttél, akkor mehetsz is. Ne engem boldogíts kérlek- mondtam és fordultam is volna el, de Monroe elkapta a karom és nem engedett.
- Bocsi, bocsi, csak az érdekelt, hogy hogy érzed magad. Mármint nem betegedtél-e le.
- Itt állok előtted, betegnek látszok?
- Komolyan lehetnél kedvesebb- mondta cinikusan. - Csak beszélni akartam veled, ennyi.
- Jó-jó, bocsi- válaszoltam, mert tényleg bunkó voltam. - Ne csak ácsorogjunk, akkor már sétáljunk a folyosón.
- Rendben- egyezett bele és elindultunk az udvar irányába.

Most egész úton dumáltunk. Be nem állt egyikünk szája se. Kiderült számomra, hogy Ethan nem is olyan semmilyen, mint amilyennek gondoltam. Beszéltünk könyvekről, arról is, amit épp olvas. Én meséltem neki a rajzolási szokásaimról, hogy azért voltam bunkó, mert megzavart. Ezen nagyot nevetett. Azt is mondta, hogy ő is szeret és szokott vázolgatni. Tagja a suli rajzklubjának, amiről én azt se tudtam, hogy létezik. Mondta, hogy majd benézhetünk, ha gondolom. Én viszont visszautasítottam, mert ma be kellett ugranom a könyvtárba hazafelé menet. 5 perc alatt leértünk az udvarra. Nem a suli előttibe mentünk, hanem a belsőbe. Leültünk a fa tövébe a fűre és nekidőltünk a fának.

A belső udvar nagyon szép. Teljesen zöld az egész, csak egy út van a két be- és kijárat között. Található itt 3 fűzfa és 4 olyan fa, amiről nem tudom, hogy milyen fajtájú. Az a fa mögött, ahova ültünk, van egy kis szökőkút is. Pont velem szemben. A közepén vagy egy kupidó, aminek a nyilából csobog ki a víz. Meglepő módon nagyon tiszta. A diákok nem rongálták meg és nem is dobáltak bele szemetet. A fű is szépen volt gondozva. A sarkokban virágágyások voltak, amik színesen virágoztak most is.

Nekem feltűnt miközben jöttünk, hogy mindenki minket bámult. Lehet, hogy Ethan ezt már megszokta, de engem egy kicsit zavart. Ám végül inkább beletörődtem és leszartam őket. Egy jót beszélgettem azzal, akiről eddig azt hittem, hogy egy elkényeztetett kis ficsúr. Kiderült, hogy egy csomó közös van bennünk. Mind személyiségileg, mind környezetünket. Megtudtam, hogy az anyja már akkor meghalt, mikor ő megszületett. Az édesapjával viszont jó viszonyban van. Azon meg jót nevettem, hogy az apja nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem jár be iskolába. Azt is megosztotta velem, hogy azért nem jár be, mert rendszeresen elalszik és nincs kedve bejönni, vagy csak már tudja azt az anyagrész, amit aznap fognak venni. És így már azt is tudtam, hogy kitűnő tanuló.
- Mennyi az idő?- törtem meg a beszélgetést.
- Öhmmm... kevesebb, mint egy perc múlva csengetnek- mondta halál nyugodtan.
- Mivan?!- akadtam ki teljesen és villámgyorsan felpattantam a földről.

Nekiiramodtam és rohanni kezdtem az ajtó irányába. Hátrafordulva kiáltottam Ethan-nak, hogy még beszélünk csak tesim lesz és a cuccom a szekrényemben van. A reakcióját meg se vártam, szélsebesen belekapaszkodtam az ajtófélfába és úgy fordultam be a folyosóra. Mivel a földszinten voltunk így a szekrényhez hamar odaértem. A szekrényem ajtaját szó szerint feltéptem kitéptem a tornazsákom és futottam is tovább a tornacsarnok felé. A terem egy külön épületben volt, az iskola mellett. Csöngettek, amikor az alagsoron keresztül siettem az órára. A folyosó végén a lépcsőn kellett felmenni és akkor az öltözőknél lyukadtam ki. Bevágódtam a női öltözőbe, ahol már mindenki kész volt, és rajtam nevetett, ahogy lihegve vágódtam le egy üres helyre. Pillanatok alatt átvedlettem és pont mire jött a tanárnő már kész is voltam. Szerencsémre. Történt már olyan, hogy egy lány nem öltözött át időben, így egész tesin futnia kellett az udvaron, amibe én most biztos belehaltam volna.

Egész órán a teremben röplabdáztunk. Az összes lehetséges ajtót kinyitottuk, mert meg lehetett halni a melegtől. Eleinte még nagyon aktívak voltunk aztán, egyre inkább melegünk lett és sorozatosan rontottunk. Olyan egyszerű labdákat nem tudtam visszaütni, amit máskor félkézzel küldök át. De a többiek is így voltak. A tanárnő persze észre se vette, mert általában egész órán a naplót bújja és írogat vagy csak simán telefonozgat. Amúgy ő a legfiatalabb tanárunk. Csak 30 éves. Van egy kisfia, akit néha behoz órára és leülteti egy szivacsra a sarokba. Én nem szeretem amikor behoza, mert nagyon neveletlen egy gyerek. Szerintem elsős vagy másodikos lehet, de irtózatosan hangos és folyton hisztizik. Amúgy pedig a tanárnő nagyon elkényezteti, legutóbb mikor behozta, ha nem csinálta arról a szerencsétlen kölyökről minimum 50 képet, akkor egyet se.
- Na, gyerekek vége az órának!- kiáltotta, de fel se nézett az iphone-jából. - Húzás van!

Nem is köszöntünk neki annyira utáltuk! Dirigálni tudott, de olyan, bunkó volt, mint senki más tanár. Bevánszorogtunk az öltözőbe és csigatempóban öltözködni kezdtünk. Persze voltak olyanok is, akik hamar magukra kapkodták a ruháikat, hogy utána lefoglalják a mosdótükröket. Én a szokásos lassúságommal utolsónak lettem kész, de Sydney megvárt. Bementünk mi is a mosdóba és rendbe tettük magunkat. Egy kis szempillaspirál és egy kis szemceruza nálam, Sydney-nél pedig egy egész arzenál. Spirál, ceruza, alapozó, rúzs, korrektor, szemhéjfesték és még pillagöndörítő is.
- Ha ezt mind magadra akarod tenni, akkor még az ötödik órára se fogunk beérni!- mondtam nevetve.
- Hahaha... Tudod, azért hogy ilyen jól nézzek ki, tenni is kell- mondta miközben alapozózta az arcát.

Én egy sóhajjal letudtam a dolgot és inkább leültem a padra, azt gondolva, hogy ez még egy darabig el fog tartani. Meglepetésemre 5 perc múlva már a sminkek csörgését hallottam, ahogy azokat pakolászta a külön kis tolltartóba. Úgy figyelt rájuk, mintha az életéről lenne szó. Sőt, az életére kevésbé figyelt! Már majdnem történt olyan, hogy lelépett egy autó elé, mert épp szemceruzázott és az út helyett a tükröt figyelte. 
- Ez aztán gyors volt! Mennyi a rekordod?- kérdeztem viccből.
- Ha jól emlékszem kevesebb, mint 3 perc alatt ugyanennyi smink- válaszolta halál komolyan, mire én tág szemekkel néztem rá.
- Gondolkodtál már rá, hogy kozmetikusnak mész?
- Én? Kizárt! Nem fogom más emberek arcát taperolni. Fúj!

Forgattam a szemem. Ez Sydney. Nem is ő lenne, ha nem ezt mondta volna. Én még odaslisszantam a szekrényemhez, hogy kivegyem a következő órai könyveimet. Syd addig a teremhez indult. Siettem én is az osztályba, mert folytatni akartam a rajzomat. Meg se lepődtem az őrültek házán. Dave most már csak azért se célzott rá. Már akkor elnézést kért, ha csak a közelembe jött a labda. Én csak ránevettem és vázoltam tovább. Megint fekete-fehér lett a művem. Pont csöngőre sikerült is befejeznem.
- Jó napot! Asztalról mindenki, mindent elpakol és elővesz egy lapot- lépett be a terembe a történelem tanárunk.

Az egész osztály felsóhajtott és pusmogás kezdődött. Nem szoktunk tanulni, mert tudjuk az anyagot, de az izgulás attól még meg volt. Szófogadón elpakoltunk és szétosztottuk egymás között a lapokat. Természetes a fél osztály tőlem kért, mert nálam mindig van. Már megszoktam. Amúgy könnyű dolgozat volt. Leginkább csak évszámok és helyszíneket kérdezett. Én 2-3 dolog kivételével mindent tudtam. Gyorsan be is fejeztem és beadtam a papírt. Visszaültem és kinéztem az ablakon, ami a főbejáratra nézett. Az egyik padon egy ismerős emberkét pillantottam meg. Hát ki más lett volna az, mint Monroe? Halkan kuncogtam egyet.
- Tanár úr! Kimehetek az óráról?- kérdeztem, mert ő meg szokta engedni azt, hogy aki végzett kimehessen.
- Menj- egyezett bele, miután az órájára pillantott.
- Viszlát!- mondtam és kiléptem a teremből, majd elindultam az udvarra. Vajon minek lóg már megint? Miért nem megy haza?

Véletlenek vígjátéka 3. Fejezet

Reggel 6:30-kor keltem fel. Borzasztóan fáradt voltam. Nagy nehezen felültem az ágyba egy óriási ásítás közben, majd felálltam és odacsoszogtam a falitükröm elé. Szörnyű látvány fogadott, de meg se lepődtem rajta. Minden reggel így festek felkelés után. A hajam össze-vissza áll, a szemem alatt meg akkora kék táskák vannak, mint egy bőrönd. Egy ideig bambultam a tükörképembe és néztem magam, aztán kimentem a konyhába reggelit készíteni. Az ajtót óvatosan becsuktam magam után, nehogy felkeltsem anyut. Akkor szokott ébredni, amikor indulok suliba. Elővettem egy serpenyőt és három tojást. Tükörtojást sütöttem, amit tányérostul az étkezőbe vittem, ami pont a konyhából nyílt és a rezidenciámmal szemben volt. Leültem a helyiség közepén levő téglalap alakú asztalhoz és elfogyasztottam a fincsi saját készítésű reggelimet.

Mikor befejeztem elmentem wc-re, utána pedig lezuhanyoztam. Mire azzal is kész lettem 7:10-et ütött az óra. Felvettem egy rövid, fekete farmert, egy vörös toppot és még rá egy lezser vörös-fekete csíkos inget, amit természetesen nem gomboltam össze. Még a fejemre tettem egy kalapot, a most már szépen kifésült hajamra. Hallottam a kávégép hangját, így arra következtettem, hogy anyu már fent van. Odamentem hozzá és nyomtam egy puszit az arcára.
- Reggelt'!- mondtam.- Hányra is mész dolgozni?
- Jó reggelt! Fél kilencre. Neked amúgy nem kellett volna már elindulnod?
- Még van egy kis időm addig- válaszoltam.

Kinyitottam a felső szekrényt és levettem a polcról a rózsás bögrém. A hűtőből elővettem a tejet. Töltöttem magamnak, majd visszatettem a helyére. Elszürcsöltem és közben anyával beszéltem arról, hogy este ő is éjfélig olvasott még. Elmesélte az alapsztorit és a történet fontosabb eseményeit. Én pedig megmutattam neki a zenét, amit este hallgattam. Meglepő módon még tetszett is neki, amin nagyon meglepődtem.

Már annyi volt az idő, hogy indulnom kellett. Adtam anyunak még két búcsúcuppanósat  és gyorsan belekortyoltam a tejeskávéjába. Felvettem a tornacsukám, feldobtam a hátamra a hátitáskám és kiléptem az udvarra. Nyári reggelhez híven, most se volt olyan hideg. Még kicsit melegem is volt az ing miatt. Előhoztam a sufniból a biciklim és eltoltam a kapuig, amit addigra anyu az ablakból a távirányító segítségével kinyitott. Felpattantam rá és elindultam az iskola irányába, azaz a tó felé. Simán hajthattam az út közepén, mert ilyenkor még nagyon ritkán jártak autók. Aznap a szokottnál is hamarabb értem be, mivel szerencsémre nem kellett megállnom sehol, csak egy piros lámpánál.

Az iskola kapuja zöld színűre festett öntött vasból készült. Magasabb volt 2 méternél, de nagyon szép díszítése volt. A kapu még a kerítésből is kiemelkedett jócskán egy méterrel. Mindig itt gyülekezik a legtöbb ember. A kaputól a bejáratig mindkét oldalt fémpadok vannak, szintén zöld színűek, de egy árnyalattal sötétebbek. Minden padnál másik csoport volt látható. Sokféle ember járt ebbe a suliba. Én találkoztam deszkással, punkkal, rockerrel, "menő" fiúkkal, dívákkal, nyalizósokkal és amolyan művészlelkekkel is. És vannak az olyanok, mint én. A teljesen átlagosak. Szóval nagyon sokrétű gimibe járok. A suliba belépve köszöntem a portásnak, akit nagyon kedvelek, mert teljesen normális és humoros fazon. Igaz, már az 50-es évei elején járhat. Egyszer felajánlotta, hogy ingyen nekem ad egy cicát. Én beleegyeztem volna, de anyum allergiás az állatszőrre sajnos. Ez az egyetlen, amit bánok a gyerekkoromban. Sose volt semmilyen háziállatom.

Maga az iskola 3 szintes és plusz az alagsor, ahol a nyelvi óráink vannak. A portával szemben egy olyan terem van, ahol szekrények találhatóak. Minden diáknak van egy saját szekrénye. Habár elég kicsi ahhoz, hogy sok mindent benne lehessen tárolni. Én azt szoktam betenni oda, amiből nincs lecke és bent hagyhatom.

Kivettem a szekrényemből a fizika felszerelésem és elindultam a terem felé. A másodikra kellett mennem, a 316-oshoz. A folyosók sivárok, de szélesek. Szerencsére be lehet menni más-más osztályokhoz, ám még így is vannak olyanok, akik kint töltik a szünetet. Sokan a falnak dőlv álltak vagy ültek. Néhányan a belső párkányon helyezkedtek el, ahogy sokszor én is szoktam. Beléptem a terembe és teljes káosz fogadott. A zene üvöltött és labdák repültek ide-oda. Hát igen... Nem egy jó magaviseletű osztály tagja vagyok. A fiúk kifejezetten szeretnek terem focizni, Jó párszor zúztak már be ablakot. Csak azért nem rúgtak még ki senkit, mert a tanulmányi eredményeink nagyon jók, majdnem a legeredményesebb csapat vagyunk. Ritka az olyan ember, akinek négyesnél rosszabb átlaga lenne. Idén legalább 3 kitűnő tanulónk lett 2 fiú és egy lány. Nekem is majdnem sikerült közéjük állnom, de fizikából csak négyest kaptam.

Odavánszorogtam a padomhoz és ültem volna le, mikor labda csapódott a fejemnek. Rémületemben káromkodtam egy hatalmasat. Villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül és a nagy focistát kerestem. A tettes épp fütyörészve össze-vissza nézelődve forgott, tettetve az ártatlant.
- Khömmm... Dave, ugye te voltál?- kérdeztem összehúzott szemmel meredve rá.
- Én?! Dehogy!- mondta, de elröhögte magát.

Gonoszan elvigyorodtam és láttam, ahogy Dave arcáról lefagy a mosoly. Felemeltem a labdát, nekifeszültem és teljes erőmből nekivágtam. Ő gyorsabban reagált, mint hittem és szupergyorsan hátat fordított, így a labda csak a hátának csapódott. De olyan erővel, hogy még így is felszisszent. Önelégült vigyorgó arccal ültem le végül a helyemre.
- Mi vagy te, szörnyeteg?- kérdezte sírva a röhögéstől.
- Én?! Dehogy!- éltem a szavaival, mire mindenki elnevette magát, aki minket bámult.

A nagy jókedvünknek az osztályfőnök vetett véget, amikor bejött órára. Ő a fizikatanárunk. Mrs. Roberts a 40-es éveiben jár, de jól tartja magát. Fiatalosan öltözködik és a stílusa is szimpi nekünk. Magas, vékony alkatú. Van 2 gyereke is, ha jól tudom. Haját vagy összefogja, vagy kontyba köti. Egyedül iskolán kívüli programoknál láttuk kiengedett frizurával, ami szerintem kifejezetten szépen állt neki.

Könyveit jó erősen az asztalhoz vágta és dühösen nézett végig a most mát csendes, angyali osztályon. Mi pedig okos, ügyes és szerethető gyerekekként pislogtunk. Mivel már hozzászokott, így egy nagy sóhajtással letudta a dolgot. Mondta, hogy nyissuk ki a könyvet a következő anyagnál és mi engedelmesen hallgattunk rá. Órán mindig rendesek vagyunk, másként nem lenne ilyen magas átlagunk. Otthon senki sem tanul sokat, inkább az a véleményünk, hogy órán figyelünk és már akkor megtanuljuk, amit kell.

Kicsöngetéskor azonban ismét elszabadult a pokol. A tanárnő még ki se lépett a teremből, de rögtön beindult max hangerőn a 30 Seconds to Mars- Up in the Air. Mrs. Roberts ingatta a fejét, de mikor elfordult láttam, ahogy elmosolyodott. Én elővettem a mappámat, amiben lapok voltak, rajzoláshoz. Tolltartómból egy tűfilcet szedtem ki. A zenétől ihletet kapva kezdtem el vázolni a már eleve elől levő rotringommal. A fejemben egy bolygó volt, természetesen a világűrben, csillagokkal körülvéve. Mivel földrajzból dicséretes jeles lettem, így nem okozott nagy fejtörést a kontinensek felrajzolása. A bolygónak csak egy része került a lapra, mert a jobb sarokba helyeztem el.
- Alexi! Keresnek!- kiáltott az ajtóból Sydney.
- Mégis ki a franc?- üvöltöttem vissza ingerülten, mert nem szeretem, ha alkotás közben zargatnak.
- A Monroe kölyök!
- Mi van?- kérdeztem meglepetten. Vajon mit akar tőlem Ethan?